II/15 Goodbye

DAL!!
Tettem felé egy lépést, mire megrándult az arcom.
- Szóval fáj?- kérdezte tettetett- nyájas hangon. Mi a fenéről beszél?
- Mi történt tegnap? Mitől fáj mindenem?- könyörögtem a válaszért. Tompán csillogó zöld íriszeibe mintha fekete tintát öntöttek volna. Ijesztő volt. Pillanatokon keresztül átszelte a köztünk lévő távolságot. A hajamba markolt és hátrarántotta a fejem.
- Nem emlékszel a büntetésre? Akkor nem volt hatásos!- suttogta vészjóslóan és kezével tovább markolta sötét tincseimet. Elkezdett az emelet felé húzni. Azt hittem, hogy tőből szakad ki a hajam. A szobánkba rálökött az ágyra. Lecibálta rólam a ruháimat és megajándékozott egy igazán dühös szexel. Még inkább zsibbadt testtel feküdtem egyedül a szobában. Úgy éreztem magam, mint egy ribanc. Megdugtak, ezek szerint kétszer, aztán itt hagytak. Tény, hogy az én hibám, tény, hogy megérdemlem, de az is tény, hogy fáj. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, miközben az álom elragadta élettelen testemet. Mikor felébredtem, Harry mellettem feküdt.
- Borzalmasan megbántottál, de szeretlek.- suttogta.
- Tudatosan sosem bántanálak!- bizonygattam. Végigsimított a karomon.
- Tudom.- nyomott egy puszit a kézfejemre. Hirtelen a gyomrom bukfencezett egyet.
- Elnézést.- mondtam, majd felállva eltámolyogtam a mosdóig. Szerencsére kibírtam odáig. Elrontottam volna a gyomrom? Várjunk csak. Basszus! Nem! Nem! Gyorsan kerestem ruhát és szó nélkül rohantam a gyógyszertárba. Hazaérve Harry a nappaliban ült.
- Hol voltál?- vonta fel szemöldökét. Dühös, megint.
- Gyógyszertárban.- feleltem és beviharzottam a mosdóba. Fel-alá járkálva vártam az eredményt. Mikor letelt az idő, remegve nyúltam a kis cuccért. Nem hiszem el! Két csík! Egy gyerek van bennem!
- Harry!- ordítottam magamon kívül. Nekem végem.
- Baj van?- kapaszkodott az ajtókeretbe. Némán átnyújtottam a tesztet. Értetlenül pislogott rá.
- Ha megbocsájtasz.- mondta kimérten, majd kiment a mosdóból. Beszűrődött az ordítása. Magát szidta, amiért így elcseszte az életét. Ő még fiatal akar lenni. Ő maga is gyerek még. Megértettem. Én is így gondoltam. De nem fogom elvetetni. Mit is tehetnék mást? Ez az. Muszáj leszek ezt tenni. Bár a szívem szakad bele, de annak a csöppségnek, akit a szívem alatt hordok, és az apukájának ez lesz a legjobb. A gondolatra könnyek tolultak a szemembe. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. Harry hajába túrva fordult felém, ahogy óvatosan kiléptem az ajtón.
- Döntöttem.- feleltem.
- Elvetetjük?- kérdezte reménykedve.
- Nem, Harry.- mondtam.
- Megtartjuk?- csodálkozott.
- ÉN tartom meg.- sóhajtottam.
- Ezt most hogyan értsem?- pislogott rám, hogyan is? Egyszerre ezerféleképpen. De főképp dühösen és zavartan.
- Neked ott a banda. Imádod azt, amit csinálsz. Nem fogjuk neked ezt tönkretenni.- siklott a kezem a hasamra.- Én pedig, nos én elmegyek.- suttogtam.
- Elhagysz?- bárgyún nézett rám.
- Egyedül a te érdeked. Nem hagyom, hogy feladd a gyerekkori álmodat! Ez a dolga egy menyasszonynak: segíteni a vőlegényét.- mosolyodtam el. Életem legkeserűbb mosolya volt.
- Nem akarom, hogy elmenj.- ölelt magához.
- Én sem akarlak elhagyni. De ezt kell tennem. Nincs más választás.- zokogtam fel. Csitítgatva simogatta a hajam, miközben szorosan öleltük egymást. Órákat töltöttünk néma csendben. Sokkolt ez az egész. Úgy határoztam, New York-t próbálom meg. Raina talán elszállásolja pár napig a felkoppintott barátnőjét, amíg az megteremti magának és persze a csöppségnek a megélhetés alapját. Muszáj lesz beszélnem vele. El kell mondanom El-nek. Marc-al beszélnem kell. Harry elmondja Anne-nek. Én nem tudok elé állni ezzel. Harry az ágyon aludt. Én közben intézkedtem. Vázoltam a dolgot Raina-nak. Azt mondta, hogy sajnálja, hogy emiatt kell találkoznunk, de örül neki, hogy láthat és maradjak, ameddig jól esik. Ez azért megnyugtatott. Elmondtam Marc-nak, hogy muszáj NYC-be költöznöm. Rendeltem jegyet. És már hajnal volt. A gépem délelőtt indul. Harry nyöszörögni kezdett. Keservesen. Lassan nyitotta fel gyönyörű szemeit.
- Miért nem alszol?- kérdezte rekedtesen.
- Kihasználok minden pillanatot.- vágtam rá.
- Ó. Gyere ide!- szűrte a szavakat a fogai közt és magához húzott. Az én erős, kitartó vőlegényem megtört. A sírás határán áll. Én pedig szipogva bújtam erős karjai közé.Arcunk összeért és megéreztem a könnyeit a saját arcomra folyva. Ott nem bírtam tovább és elsírtam magam.
- Lehet egy kérésem?- acélozta meg magát Harry. Bámulatos, a hangja sem remegett.
- Csak tessék.- motyogtam.
- Ha elmész, New York-ban térj be egy okmányirodába és vedd fel a vezetéknevem. Azt akarom, hogy te is és a pici is a vezetéknevemet viseljétek. Legalább ennyi maradjon meg belőlünk.- suttogta. Ez a kérés teljesen padlóra küldött. Ha akarnám, sem tudnám visszautasítani.

***

A cuccaimat szedegettük, mielőtt végleg elhúzok. Megálltam a nappaliban, ahol rengeteg kép lógott a falon. Többek között 2, amit James készített a fotózásokon, a szülinapi montázsom, és a szénrajz Zayn-től. 

- Ezeket kint hagyod a falon?- kérdeztem, a rólam készült képekre bökve.

- Örökké.- felelte, majd megcsókolt. Szemeimet égették a könnyek.Miért ennyire nehéz a búcsú? 

- Ideje indulni.- motyogtam letörten. Nem akarok elmenni. Nem akarom itt hagyni! De muszáj. Az Ő érdeke. 

- Ha megvan minden, akkor indulhatunk. - felelte. Körbenéztem és úgy döntöttem, megvagyok. Kivonszoltam magam a kocsiig. Az ablakból visszanéztem. Én úgy képzeltem, hogy összeházasodunk, a nászút után hazajövünk. Néhány év múlva családdá leszünk, kiegészülve egy babával. Nos, baba az lesz, csak házasság és Harry nélkül. Könnyeimet visszafojtottam, egészen a reptérig. Ott viszont, mikor búcsúzkodtunk, a szívem szakadt meg.

- Tessék, ezt tedd el.- nyomott a kezembe Harry, úristen rengeteg pénzt.

- Nem! Nem fogadom el!- szabadkoztam.

- Ez centre pontosan annyi, amennyit a házból fizettél. Vedd úgy, hogy azt visszakapod.-döntötte homlokát az enyémnek. Az utolsó csókunk elcsattanása után hátat fordítottam és felszálltam a gépre. A nyakamat mázsás súlyként húzta le a papírrepülős lánc, az ujjaim pedig szinte le akartak törni az eljegyzési gyűrű és a születésnapi ajándékomként szolgáló másik gyűrű miatt. A reptéren Raina várt. Sírva borultunk egymás nyakába. Becuccoltunk a kocsijába és meg sem álltunk a lakásáig. Hát akkor, viszlát, Anglia, viszlát London, viszlát Harold! 

Kényelmesen berendezkedtem a vendégszobába. 

- Ígérem, nem maradok sokáig!- néztem mélyen Raina szemeibe. 

- Ne légy hülye! Mondtam! Addig maradsz, ameddig szeretnél!- mosolygott rám kedvesen. Erre van most szükségem. Némi megértésre. Ez az a pöttöm kis élet a szívem alatt fenekestől felfordította a világomat!